< Negatív hangulatok >

Fájdalom

Mi a szív és mi a szerelem?
Nekem csupán két szó,
Előbbi összetört, utóbbi csak gyötrelem.
Miért élem még életem?

Bátor vagyok talán? Vagy elátkozott?
Vagy csupán nem szeretem, mi nekem jutott?
Kín, fájdalom és bánat járja át szívemet,
De a repedések sora rövidesen megszűnhet.

Fájdalmasan dobog idebent, lassan, szinte hangtalan,
Alig érezni, hogy ott van, jóformán mozdulatlan.
Idő kérdése csupán, s megszűnik a mozgás nyomtalan,
S nem ver már többé ily bizonytalan.

Keserű könnyeim a padlót mossák,
Potyognak szüntelen, akár kenyérből a morzsák.
Láthatatlan könnyek ezek, hisz nem látja más,
Néma könnyek, melyeket a szív mélyre elás.

Hogy tud a szív ennyire szeretni?
Miért lenne képes egy szóért cserébe mindent eldobni?
Nekem a válasz egy rejtély csupán,
Egy ködös dolog a gondolat hegyfokán.

Ha rá gondolok, légzésem egyre nehezebb,
S szívem a sóvárgástól csak még bánatosabb.
Egyetlen szó lenne csak a megoldás,
Többet érne, mint akármi más.

De ezt a szót én tőle leshetem,
Ha hallom is, az csak a képzeletem.
Miért zúdul rám ennyi bánat,
És miért nem talál rám valami bűnbocsánat?

Mivel érdemeltem ki, hogy ily mértékben szenvedjek?
Miért szeretek ha engem viszont nem szeretnek?
Miért élek még, ha szerelmem neki nem kell?
Miért dobog még e szív, mikor már senkinek sem kell?

Nincs válasz, csend van csupán és hallgatás,
S csak szívemben hallatszik a keserves ordítás.
Ismét ezer sebből vérzik, de újfent nem látja más,
Nem jön magától a megnyugvás.

Bizonytalanság

Telnek az órák, telnek a napok,
Utánuk a hetek, s lassan a hónapok.
De én még mindig várok és várok,
Egy csodára talán én is rátalálok.

Elmém nem enged, szívem nem felejt,
De hiába, mert ez az út nem felém lejt.
Szédelgek tovább egy szakadék felé, melybe az élet ejt,
Ki törődik a végzettel? Erről a szív mit sem sejt.

Fájdalmas csönd és üresség tölt el legbelül,
S ne tévesszen meg senkit, mikor arcomra mosoly ül.
Nem vagyok felhőtlen, nem vagyok boldog,
Lelkem mélyen csatát vív, szenved, viszolyog.

Nem vagyok dühös, nem vagyok ideges, legkevésbé bosszús,
De lényemet fájdalom tölti el, ezért vagyok bús.
Szívemre hallgatok, s pont ezért szenvedek,
De ha nem így tennének, boldogak lennének az emberek?

Nem kérték tőlem, de én mégis szeretek,
Akkor is, ha ezzel magamnak jót nem szerezhetek.
Szeretek, mert eszemre többé nem tudok hallgatni,
Már az sem érdekel, ha a rossz ösvényre pont ez fog vontatni.

Nem ér semmit már, hogy próbálok feledni,
Nem változtat semmin, de nem tudom őt nem szeretni.
Próbáltam már legalább százszor, ha nem ezerszer,
Szívem mégse tágít, nem enged, most az egyszer.

Nem tudom mit várok, még kevésbé mit remélek,
De valami azt súgja, eme érzés nélkül már nem sokáig élek.
Mi változna, ha kimondaná, mire már oly rég várok?
Mi garantálná, hogy ez egy emelkedő és nem egy árok?

Garancia manapság nincs semmire,
Hiába kockáztatok, tovább haladok a semmibe.
Vérző szívem dobog, sajgó elmém lüktet,
De eme sebeket gyógyír már el nem tüntet.

Egyetlen szó, ennyit kérek, hisz tudom, hogy érzi,
Hisz ily közel ember a másikat nem engedi.
Közel engedtem őt, hisz tiszta szívből szeretem,
De jutalmam nem ő lett, csupán a gyötrelem.

Gyötrelem, mit minden nap egyre fokoz,
Ő nem mond semmit, nem felel, fájdalmat épp ezzel okoz.
Kerül engem, kerül mint egy leprást,
S ez megőrjít engem, mint őrjítene bárki mást.

Nem segít se alkohol, se semmilyen más szer,
Nem tudom gyógyulok-e valaha, gyógyulok-e egyszer.
Egy dolog van, mit most érzek és nem tagadok,
Fájdalom az, s tapad hozzám szüntelen, konok.

Érzem reggel, érzem nappal,
Kísért engem, elkísér éjjel nappal.
Kérdeztem már oly sokszor, miért élem életem,
De lehet, hogy csak a kérdés rossz, s nekem ez a részem.

Most nézek ki fejemből, hisz szívemet kitártam,
Nézem a képeket, s hullani könnycseppeket láttam.
Jön magától, zuhan, mint egy vízesés,
Úgy gyötör, mintha szívemben forogna egy kés.

Képek a múltból, képek, mik fontosak és szépek,
Öleltem őt, s gondoltam, bár így maradnának a képek.
De illúzió volt ez csupán, álom, melyben élek,
Álom volt vagy valóság, nem tudom, de félek.

Félek, hogy szívem nem forr újra össze,
Félek, hogy elvesztettem őt is, elvesztettem örökre.
Nem tudom már mi hajt, mi mozgat előre,
Egy valamit tudok, őt szívembe zártam, szívembe zártam örökre.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése