Az elveszett ember

Vándorunkra a téboly hulláma emelkedik,

Idegeit hatalmas viharok szaggatják, csipegetik.

Nem látja már az idő feltűnő fonalát,

Elvesztette azt, mi követte eme jelenség múlását.

Gyötrelmes fájdalma ép ésszel fel nem fogható,

Nincs számára semmi, ami megnyugtató.

Minden mozdulat s lélegzet fáj szívének, testének,

Nem talál semmit, mi békét adna szenvedő lelkének.

Egyre csak gyűlik, gyülemlik a sok feszültség,

S nem tudni mikor mondja szervezete „Elég!”.

Fájdalom hasít szívébe, karjába s mellkasába,

Ez lett a stressz utáni erőfeszítés mellékhatása.

Elveszett ismét az életnek nevezett hosszú útvesztőben,

Egyedül érzi magát ismét a nagy sötét erdőben.

A lomboktól nem látja az eget, nem lát egyetlen csillagot,

Nincs már több fény, s a fák úgy őrzik őt, mint egy rabot.

Nem számít már merre lép, végül elbotlik, elesik, megsérül,

Sebeire gyógyír egyhamar biztosan nem kerül.

Vak sötétben bukdácsol, menetel tovább előre,

De vajon tényleg előre vagy csupán céltalanul, körbe?

Sűrű fűben teszi meg lassan lépteit, amerre szíve vezeti,

Nem működnek már jól kifinomult érzékei.

Vég nélkül csalják meg, csapják be ösztönei,

Testét s lelkét egyaránt érik a karcolások ezrei.

Kis vágások százaiból lassan szivárog bíbor vére,

Nem sejti meddig támaszkodhat megmaradt erejére.

Maradék reménye lassacskán szertefoszlik,

Mi eddig fényt adott neki, most homályba vész, kialszik.