A Vándor koporsója

Új lélegzet, messzi sóhaj, alig látszik

Halk lehelet, lassú robaj, a távolban hallatszik.

Vándorunk messzire vágyik,

Szíve már elődjeivel zongorázik.

Elvágyik erről a fájó világról,

És nem vesz tudomást másról.

Belefáradt már az élete kezdetébe,

S beleveti magát az anyaföldbe.

Elvesztett mindent, mit céljának mondhatott,

S lelkére semmilyen rábeszélés nem hatott.

Nem érez legbelül semmi jóságot,

S ebből a keserűségből merít hatalmas bátorságot.

Bátorságot egy utolsó lépés megtételéhez,

Végső nyughelye megközelítéséhez.

Előtte tátong végtelen pusztaság, megannyi róna,

S lelkére legbelül hatalmas terhet róna.

Nem érzi, hogy bárkit is szerethet,

Menedéket már csak a magányban kereshet.

Senki sincs, ki megvédené saját magától,

Kirángatná keserű bódulatából.

Elege volt fájdalmas életéből,

Hol lelhet békességet önző érdekéből?

Végül tekintetét az égnek szegezi, s bömböl:

„Miért ne tépjem ki szívemet tőből?”