Illúzió

Lement a nap, este van, ragyognak a csillagok,

Ő éber egyedül, elméje zakatol, reményei ismét csak romok.

Csak játszik vele az élet, mint macska az egérrel,

Csöppnyi fényt mutat neki, majd lecsapja könyörtelen szívvel.

Sötét van, az eget belepték a vastag sötét felhők,

Vihar közeleg, könnyzápor, mit várnak már a szenvedők.

A vándor már csöppet sem ura önmagának,

Gátat alig szab mélységes bánatának.

A föld is megremeg lábai alatt, ahogy egy helyben áll,

Majd elesik, megbotlik, de még halad előre, kószál.

Ingatag járását nem segíti szinte semmi,

De az élet azt a kevés támaszt is el fogja tőle venni.

Egymaga lesz társ nélkül, egyedül, de nem büszkén, nem bátran,

Egyedül marad, egyedül, ebben a nagy és üres világban.

Suhannak, repülnek mellette az arcok, régiek és újak,

De nem lassít egyik sem, mindegyik süket és vak.

A magány leple ismét beborítja hősünket a korom sötétben,

Szíve már nem is dobog, csak remeg, talán még egészben.

Csalfa jóslat jár a fejében, mi hamis volt, vagy igaz talán?

Nem tudja ezt senki sem tán, mégis él a Vándor, nap nap után.

Reménye csak látszat volt csupán,

Ismét elhitte, mit szíve súgott neki bután.

Egyedül menetel, s körötte szétesőben már a táj,

Még folytatja útját, szívének akárhogy is fáj.